A boldogság lánca

Emlékeim legszebbjei közé tartozik, amikor megismertem egy különleges koncertet. Tizennyolc évvel a koncert után hallottam meg először a Walking in the air című dalt, amit azon a karácsonyon eredeti formájában anyukám is mutatott. Ez a dal volt az első gyökere a koncertnek bennem, ami egy különleges emberhez vezetett.

A koncertet egy lemezjátszóhoz csatlakozó pendrive-ról mutatta nekem először nagynéném. Előbb unalmasnak találtam, bevallom, kicsit sem kötött le a zene, amíg ahhoz a bizonyos számhoz nem értünk. El voltam ájulva. Ketten énekelték, és anyukám, meg nagynéném főleg a fantasztikus hangú operaénekesért rajongtak, a másik nem igazán tűnt fel senkinek. Senkinek csak nekem. Ez egy karácsony utáni szülinapon zajlott. Nagyon tetszett A walking in the air ezen változata, így otthon rákerestem. Meg is találtam, az egész koncert felvételét. A videó alá oda volt írva, melyik szám, hány perc és másodperckor kezdődik. Én persze azonnal az első bennem ragadt dalhoz tekertem, és vagy hússzor meghallgattam fülessel a fejemen, és el voltam varázsolva.

Mikor meséltem anyukámnak, milyen nagy hatással volt rám ez a koncert, ajánlotta, hogy hallgassam meg az egészet. Először hosszúnak találtam, de egyre jobban tetszett. A videón láthattam a másik énekest is. Alacsony volt, és göndör, férfihoz képest hosszú haja volt, de a hangja, számomra valami igazi nyugalmat árasztó csoda volt. A mosolya meg nagyon kedves és szeretetteljes. Teljesen odáig lettem. Mikor anyukámmal megosztottam a bennem rejlő fanatikus megszállottat, előbb nem volt annyira lelkes. Mondogatta, hogy az operaénekesnek sokkal szebb hangja van, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és csak azért is az anyukám által csak „fátyolos hangúnak” titulált olasz énekesért rajongtam. A koncertet Januárban, sőt még Februárban is lelkesen hallgattam, és kinyomoztam az én olasz sztáromat. Egy akkorra 69 éves vénemberre leltem, aki bár továbbra is nagyon sármos volt, jót tett neki az öregedés. Kicsit sajnáltam, hogy lecsúsztam a fénykoráról. Jó, nem is kicsit. Jól el voltam keseredve, de ez nem tántorított el.

Megtaláltam a dalait, CD-it, és fejembe vettem, hogy megtanulok olaszul, elmegyek egy koncertjére, fotózkodok vele, autogrammot kérek tőle! Kész megszállott lettem.

Egyre többet énekeltem, főleg a dalait, bár sosem tudtam énekelni. Képeztem magam, gyakoroltam, figyeltem videóit, hogy ő hogyan tartja a száját, igyekeztem hangképzést tanulni, és mindent megtettem, hogy jobban énekeljek. Ezt gyerekkorom óta csináltam, mert mindig is egy beteljesületlen álom volt a szépen éneklés, és nagyon fájt, hogy kicsit sem tudtam megvalósítani. Nem vágytam angyali hangra, csak jóra. Azelőtt senki sem mondta meg nekem. Alsóban mindig volt zsoltáréneklő verseny, én pedig nagyon vágytam elmenni. Minden álmom volt énekelni, Istent dicsőíteni, de valahogy, bár akkor nem magyarázták meg, mindig mást küldtek. Felsőben, mikor már barátszerűim is lettek, a legjobb barátnőm a templomban mikor kieresztettem éneklés közben a hangom, mindig ingerülten rám szólt, hogy fogjam be, mert miattam nem találja a jó hangokat. Én nem akartam nem énekelni, de megnémultam, ahogy azt kérte. Neki jó hangja volt. Nem gyönyörű, de szép. Nekem ennyi is elég lett volna… Vagy csak fele ilyen jó… Ráadásul kisöcsém remek hallással született, és kiskorában mindig dührohamot kapott, ha énekelni kezdtem, mert bántotta a fülét. Lassan rájöttem, hogy nekem ehhez sajnos nincs tehetségem, pedig mennyire akartam! Ha lehetett volna egy kívánságom, meseszép hangot kívántam volna magamnak. De nem volt, ilyen csodák nem történtek. Én pedig sokat voltam ezért szomorú.

Amikor a koncertet, valamint Riccardo, az olasz énekes dalait hallgattam, mindig olyan kedvesnek képzeltem el. Szenvedélye, mosolya, éneklése alapján kialakítottam róla egy álomképet, akivel minden álmom volt találkozni. Sokszor elképzeltem, hogy tanít, mert neki nem az számít, hogy tudok most énekelni, hanem a szenvedély és az akarat, az éneklés szeretete. Megjelent előttem hosszú, sötétkék pulcsiban, 50 éves arccal az időben rekedve, és angolul beszéltem hozzá, és ő értett. És segített. Tetszett neki, amit csinálok. Vágytam rá, bárcsak az álomból valóság lenne, de nem lett. Képzeletemben egész nap velem volt, azzal a higgadt vadságával, amit ő képviselt a szememben. Szerettem. Nem, mint szerelmet, inkább, mint ahogy egy barátot, példaképet szeretni lehet. Olyan szeretet fakadt a mosolyából, hogy szívesen megöleltem volna néha. Elképzeltem, ahogy a vendégünk és nevetgélünk. Szép álmok, amik nem vittek sehová. Hogy a magányom, vagy a tizennégy éves testemben terjengő hormonok miatt lettem olyan, aki ilyenekről álmodozik, nem tudom, de a hangom javult. Egy félig kitalált személy tanított énekelni, és én mindent megtettem, hogy megfeleljek az elvárásainak. Tanultam vele angolt is, elképzeltem, hogy beszélgetünk, és egymásnak válaszolunk, vicces, furcsa játék volt ez. De szerettem. Senkinek sem mertem beszélni róla, féltem, hogy bolondnak néznek, még is kinek vannak tizennégy évesen képzeletbeli barátai? De rossz volt magamban tartani. Igazságtalannak tartottam az egész életet. Ő olasz, én magyar. Van ő, meg van az a Riccardo, akit én festettem magamnak. Lehet, hogy csak a külsőjük, mozdulataik azonosak. És ettől nagyon féltem.

Idővel kevésbé foglalkoztam már a képzelt énjével. Megérkezett tőle az első CD, amit előszeretettel hallgattam újra és újra. Már nem is vártam, hogy újra feltűnjön, amikor megint csak szembeköszön az internet oldalairól. Egy musical-t írt, amit valaki (amitől én az egekig szökellve pattogtam magamban a boldogságtól) magyarul feliratozott. A mű francia nyelvű volt eredetileg. Rávetettem hát magam. Victor Hugo művét, A párizsi Notre-Dame-ot zenésítette meg. Szerelmes lettem a műbe, amint végignéztem. A dalokat újra hallgattam, az előadást is többször megnéztem, sőt, mi több, magát a könyvet is olvasni kezdtem. Gyakorlatilag le sem tudtam tenni. A könyv további könyvekhez vezetett.

De minek is írtam le ezt? Nos, mert fantasztikusnak találtam, meddig lehet visszavezetni az életünkbe beálló boldogságot szülő dolgokat. Persze, szövevényesebb szálakon akár a kínaiakig is visszavezethetném, akik a telefonomat szerelték össze, de úgy látom, ennyi láncból is látszik az, amire ki akartam lyukadni. Ennyi véletlen nem követheti egymást, csak ha áll valaki az események felett. Minden felett, aki jót akar nekünk és már nagyon hamar elkezdett előkészíteni nekünk valamit, ami talán a jövőben a legnagyobb boldogságot hozza el nekünk… :)