Sziasztok! Elnézést a rövid rész miatt, tudjátok, hogy Az én tükröm részek nem szoktak hosszúak lenni... Azért jó olvasást!
Ha volt is valami, már elmúlt. Ha volt is szikra, rég elaludt. Túl kicsi voltam, hogy szerethesselek. Vágytam arra, hogy szeressenek, mert irigyeltem másoktól, ami nekik volt, nekem meg nem. Láttam a vad csókokat, hallottam a szerelmes szavakat. Olvastam szenvedélyes könyvet, láttam a Rómeó és Júliát. Túl szépnek láttam, és amit az ember szépnek lát, arra nagyon vágyik. Így szerettem beléd.
Hogy szerettelek, az hazugság lenne. Tetszettél, mint sokan előtted, s tán utánad is még. És te belém szerettél, te valóban szerethettél, vagy legalább is jobban, mint én. Valóban szeretni? Te sem tudod, mit jelent. Victor Hugo tudta. Te őt miattam szerintem nem szereted. Lehet, hogy őt hibáztatod, mert kiszerettem belőled. Pedig nem szerethettem ki, ha sosem szerettelek.
Ahogy a Kis herceg is… Túl kicsi voltam, hogy szerethesselek.
Végtelen boldogságot hittem, mikor nekem is lett végre valakim, aki engem szeretett. Megszereztem a zsákmányt. Jók voltak a bókok, jólestek. Élveztem, hogy van, akivel elképzelhetem az életem. Milyen ostobaság! De hát lány vagyok, ostoba, akár a többiek. Ezért foszlott szét hamar az a kezdeti szikra.
Hogy milyen érzékeny voltál… Egy érzelmi kártyavár, mely bármikor rám dőlhet. Tele negatívumokkal, reményvesztettséggel, hitetlenséggel, panasszal, babonával. Szörnyen pesszimista voltál, és ettől majd’ megőrültem. Képtelenség volt magyarázni neked a jót. Azt akartam, hogy boldog legyél, és ne pesszimista, de ezt sehogy sem értetted. Nem akartál megváltozni, kizárni a világot. Tudod milyen egy vidám embernek olyan embert hallgatnia a végletekig, aki mindig csak zsörtölődik? Tudod mi az, szeretni az életet, aztán jön valaki, aki közli, hogy minden, de minden SZAR? Tudod, milyen, ha elnyomják az ember örömét? És te nem értetted, hogy az élet SZÉP!
Nem voltunk egyformák. Jóformán egy közös pontunk sem volt, beszélgetni sem nagyon tudtunk miről. Nem tudom már, nem tudok semmit, nem tudom, miről beszéltünk, de azt tudom, milyen volt a vége.
Én egy kicsit többet akartam, mint barátság, te a szerelmet akartad, amit én nem adhatok meg. Nem feladatom, és csak kikészülök benne. Érettebb voltál vágyakban, de gyermekiebb érzelmekben.
Amikor véget akartam vetni mindennek, mert úgy éreztem összeroppanok, a lehető legfájdalmasabb ellentámadást kapta. Azt mondtam vége, és te meg akartad ölni magad. Az érzelmi zsarolás netovábbja. Azt akartad, hogy féljek tőled? Elérted. Rettegtem, hogy valakinek miattam szűnhet meg az élete, nem tudtam, mit tegyek, pedig csak zsaroltál vele.
Még most is remegek, hogy leírom, örülök, hogy rájöttél, amit utólag mondtam, csak azért volt, mert féltem. Köszönöm, hogy már nem vagyok veled, hogy elengedtél, hogy nem akartad, hogy tovább szenvedjek. Ezzel a novellával örökké elválok tőled, ellököm magamtól a múltat, nem hagyom, hogy ez rágjon belülről. Kiírtam magamból, már csak a gépen van, az olvasóké, mindenkié, az enyém nem. Én elfelejtem, és elengedek mindent.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.