Igazság, vagy kegyelem?

Milyen furcsa, hogy ez a kettő szinte ellentétekként szolgálnak. Én kicsi korom óta vágyom az igazságra, hogy ha valaki rosszat tett, azt annyira szigorúan, amennyire megérdemli, egy kicsit sem engedékenyebben, vagy szigorúbban, de meg kell büntetni, így kiegyenlítődik a jó és a rossz mérlege.

Milyen egyszerű, és még is, mennyire földi, mennyire emberi. De hiszen így logikus, így igazságos. Igazságos. A szó, ami egyszerre magasztos, jó, és rossz. Helyes és kegyetlen. Maga az ember. A törvények, az igazságszolgáltatás, a szabályok, mind egyetlen, szigorú és fair szóban. Nevetséges, akár az ellentéte.

Van egy angol humorista csoport, a Monthy Python, ami leforgatott egy rövid bírósági tárgyalás jelenetet. Nézzétek meg:

Mi ez, ha nem ugyan így nevetséges? Akkor most mi van? Kegyelem? Hisz az ostobaság! És egyáltalán nem fair! Még velem se próbáljanak könyörületesnek lenni, undorító!

Victor Hugo A nyomorultak c. regényében szerepel egy Javert-nek nevezett „igazság angyala”. Ez az ember mindenkinek kiosztaná a neki járó büntetést, és akkor megnyugodna a lelke. Ez jó nem? Hasznos. Csakhogy lehet, hogy néha az igazság a legártalmasabb dolog, amivel „jogosan” sújthatjuk egymást mi emberek. Ez a Javert végig egy olyan embert üldöz, akinek jogosan börtönben kéne ülnie a múltjában elkövetett gaztetteiért, de amilyen jóságos most, amilyen jó dolgokat követ el, az emberek élete, amiket megmentett… Ezek után, csupán mert „jogos” és „igazságos” visszavinni a börtönbe, életfogytiglanig? Javert úgy gondolta, ez így helyes.

Legtöbbször mi is így gondoljuk, és ha tovább töprengünk is rajta, akkor is ezt tartjuk jónak. Miért? Mert emberek vagyunk, és nem látjuk az egészet.

Amikor a családommal, mikor kisebb voltam, egyszer áhítatot tartottunk, a Tékozló fiú története került elénk.

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.

Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”

Lukács evangéliuma, 15,11-32

Mikor megbeszéltük a történetet, én sírva fakadtam. Mértéktelenül szemétségnek és igazságtalannak éreztem a dolgokat az idősebbik fiú szemszögéből. A fiatalabb fiú bűnös volt, eltékozolta az örökségét, csak rosszat csinált, aztán hazajött, mert nem volt hova mennie, erre az apja ajándékokkal halmozza el, és még bulit is csinál neki. Mi ez már? Nem meg kéne büntetni, hogy többé ne csináljon ilyet, vagy pusztán azért, mert az érdemli? A nagyobbik bezzeg dolgozott, jól viselkedett, mindig otthon volt, bezzeg neki nem jár ünnepség, se ajándékok. Az apa talán jobban szerette a kicsit? Mennyire igazságtalannak éreztem volna én is az egészet a helyében. Azért is éltem bele magam úgy a történetbe, mert én is nagy testvér vagyok. Szóval ez így egyszerűen nem jó, felborul a mérleg, kiborul a bili.

De rá kellett jönnöm, hogy fontos a kegyelem. Nem az, amit a kisfilmben láttunk, hogy mindent csak úgy hagyunk, hanem az a kegyelem, amikor tudunk megbocsátani. Amikor a saját haragunkból térünk meg és kegyelmesek leszünk. A kegyelem maga Isten igazsága. Ugye, milyen összeférhetetlen? Legszívesebben leülnék Istennel és vitatkoznék vele.

Luther Mártonnak is az igazsággal volt a baja. Ő a saját bűneitől félt, hogy ha ő igazságos lenne saját magával, akkor bizony nem kerülne a mennybe. Igaz akart lenni, bűnhődni akart. A megnyugvást végül egy bibliai mondatban találta meg: „Az igaz ember hitből él.” Nekem a megnyugvást Victor Hugo könyve mutatta meg, amely elengedhetetlennek tartja az irgalmat, a kegyelmet.

A kegyelem a legnyugtalanítóbb és egyben a legmegnyugtatóbb dolog is az egész világon. Egyenlő a bűnbocsánattal, az igazsággal, és ellentétben áll az emberi felfogás szerinti igazságszolgáltatással. Igazságszolgáltatás nélkül meg mire megy a világ?

Mégis, törekedjünk a kegyelemre, hogy igazakká váljunk. Legyünk másokkal irgalmasok, és hagyjuk, hogy mások is azok legyenek velünk. Lépjünk túl az emberi igazság logikáján. Legyünk lelkiek, a Szentlélek ugyanis, ha kinyitjuk lelki szemeinket, megvilágosítja előttünk Isten igazságát, a kegyelmet.