2. Reggel

Sziasztok! Millió bocsánat, a múlt hetet letargiában töltöttem, illetve versenyre írtam egy novellát, sőt, a rajzoló sem fejezte be a munkáját, de így a képek később fognak felkerülni a blogra, az elkészült részekből viszont még a héten kaptok egyet a Balatonról! :) Jó olvasást!

Reggel fél hat. Egy hatalmas, szinte kastélynak nevezhető házban pontosan szólalt meg a vekker. A Nap ásítozva terítette ki narancssárgás takaróját az égen, kócos sugaraival nyújtózkodott, és csipás szemmel nézegette magát a felhőkre párna gyanánt támaszkodva a tavakban. Hiún tollászkodott, és kacsingatott a kelő diákokra, a hajnalban dolgozni siető fiatal lányok arcára pedig csókot lehelt. Aki szomorú volt, azzal szeretőt játszott, aki fáradt volt, a szemébe sütött, hogy vakuljon meg, hisz aki legény éjjel, legyen legény nappal is. Nem szerette az álmos embereket.

Míg mi a Nap viselkedését tanulmányoztuk, Tim ágya már üresen áll. Már fel is öltözött félig meddig, csak inge áll rajta még felemásan, a nagy sietségben ugyanis egy gombot félre gombolt. Sürög-forog, táskájába szétszórtan dobál bele tolltartót, számítógépet, füzeteket, abban még is rend van. Nyakkendője még csak a kilincsen cseng, illetve csengett, hisz elég volt szóvá tennünk, hogy magára húzza. Elegánsan köti meg a tükör előtt. Kivillantja fogait mosolygása közben, de elborzad. Előkapja a fogkefét, poharat, fogkrémet, és már sikálja is a fogait. Vidámnak tűnik. Valóban az. Dudorászik, perdül-fordul. Hirtelen újra megáll a tükör előtt. Miért? A haját szeretné rendbe szedni. Precíz mozdulatokkal fésülgeti nem túl hosszú tincseit. Ezzel öt percet tölt. A reggelében ez veszi el a legtöbb időt. Tollászkodik, közben motyog valamit magában. Pontosan nem tudni mit, de valami hasonlót: „Ezt még befejezzük... Az őrsön még az van hátra... Meg kell rendszabályozni azt a tanoncot... Fel kell hívnom Clarissát, ó milyen gyönyörű az én kedvesem... No meg a sírok... A papírmunka... De jól fogok ma kinézni! Ma is megmutatom azoknak az irigy munkatársaimnak, mi is az a munka! Ma jöhetne valami gyilkosság... Sőt! Egy emberrablás! Azok az izgalmas ügyek. Nem az ócska betörések, vagy verekedések. Jajj, de hát a gyilkosságba utálják, ha beleszólok! Ostobák! Csak mert nem gyilkosságis vagyok! Bezzeg kihallgatni már jó vagyok... Nem baj, lényeg a lényeg, itt nekem a hírnév, na meg Clarissa! Ő a lényeg..." Így álmodozott félhangosan az orra alatt motyogva fésülködés közben. A külsejére mindig nagyon figyelt, próbált mindig jól kinézni. Talán ez is a régmúltból fakadó sebek miatt alakult ki nála. Háromnegyed hat. Tim elégedetten tekint az órára, felkapja fekete oldaltáskáját, és már lépne ki az ajtón, mikor azzal a mozdulattal fordul is vissza. Ismét elfelejtette meginni a kávéját. Lerepül a cipő, Tim pedig nyomul a konyhába. Felkapja sima feketekávéját, és ott helyben lehúzza. Az olvasó elszörnyedve kérdezgeti, hogy ha eddig így pörgött, akkor ezután el fog szállni? Nos, jogos, de a kávé nem hat mindenkire ugyan úgy. Tim egy cseppet sem pörög fel tőle jobban, csupán nagyon szereti. Ami őt hajtja, az a cukor, esetében a csoki.Vidáman pattan be BMW-jébe, szépen leengedi a tetőt, felteszi napszemüvegét, és már indul is az őrsre.Hogy ebben az emberben tudatosult-e lénye? Volt lelkiismeret furdalása? Direkt volt ilyen drámai? Kifejezetten a hírnévre hajtott? Nehéz megmagyarázni, de nem. Vagyis, nem egészen. Említettem, hogy lelke a pamutgombolyaghoz hasonlatos valami volt, amiről ő tudomást sem vett. Nagyon kevés dolog volt, ami saját magáról megfogalmazódott, az egyébként zseniális agyában. Nem, ő sosem gondolt magára, akár milyen különös is ez. Ő az egész életéből annyit fogott fel, hogy minden, ami körülötte, és jóval inkább vele történik, az jó, és boldogságot szül. Egyszerű, mégis bonyolult ember volt. Szüksége volt arra, hogy dolgozhasson, és úgy, hogy agyát használhassa, szüksége volt valakire, akit szerethetett, és szüksége volt a boldogságra. Gondolkodása talán azért volt ilyen egyszerű és gyermeki, mert gyermekkora a bánatba fulladt, és elveszett. Így élte újra. Nem hajkurászta a hírnevet, de élvezte, hozzájárult a boldogságához, így hát, mint a drog, függővé tette. Ha ezektől a szükségességektől valaki elszakította volna, bizonyára az emberben megfogalmazható legnagyobb fájdalmakat élte volna át. Felszakadtak volna sebei, és – mivel ő sosem gondolkodott saját magáról – még ő maga sem sejthette, mennyire állativá változott volna lelke. Átformálódott volna, valami elképzelhetetlenné.De erre egyelőre nem került sor. Ő boldog volt, és csak ezt tudta. Agyát olyan szintekig használta ki munkája során, hogy fáradt lett volna ezek után filozofálni nehézségeiről, a napról, amiket tett, de valljuk be, ez neki ekkor így volt jó. Nem aggódott, nem félt, nem érezte, hogy rossz ember, sőt! A visszajelzésekből ítélve egy jó, okos, és irigylésre méltó embernek tartotta magát. Valóban néha hangosan beszélt önmagához. Ilyenkor listát írt, vagy egy ügyön töprengett, vagy szerelmét istenítette. Néha magát is megdicsérte, de semmiből, ami hozzá kapcsolódott nem kezdett el gondolatokat szőni. Talán néha tanulhatnánk tőle. Azzal ugyanis nyilván ártunk magunknak, amikor negatív irányban tűnődünk lényünkről. Tim nem ártott magának, csakhogy az az álomvilág, ami, mintegy burok körülvette, és megmámorosította, szörnyen törékeny volt. A sors, amivel Tim szimpatizált könnyen keresztbe húzhatja számításainkat, és ezt nem szabad elfelejtenünk. Ha pedig ez az álomburok összetörik, és hirtelen tárul elénk ennek a világnak kegyetlen valósága, az emberek gonoszsága, és a saját lényünk démonná növekedett bűnei, az olyan tragédiája az emberi léleknek, ami sokkal nagyobb fájdalmakat és leírhatatlan szenvedéseket okoz, mint ha mindig rágnánk magunkat belülről, hibáink, a gondok, a borzalmak, és a nehézségek felnagyobbítása miatt. Ebben az állapotban az ember közel van ahhoz a ponthoz, amikor nincs tovább.Mi pedig feltehetjük a kérdést. Hogyan kell élni? Mind szeretnénk összhangban lenni magunkkal. Én úgy hiszem, túlzottan magunkkal akarunk harmóniát teremteni. Miért nem azzal, akitől a legjobban el akarjuk szigetelni magunkat, és ő mégis jobban szeret, mint bárki? Esetleg a sok bűnünk rettent vissza minket. Ahogy a rongyos utcagyerek remegne, és rettegne rálépni a legtisztább vörös szőnyegre. A kosz, a mocsok nem illik a fénybe, a tisztaságba. Vajon van út, mely ezt a két távoli ellentétet összeköti? Mind ezt keressük, hol mindig ott van mellettünk a víz, mely megtisztíthatna, hogy olyanná legyünk, mint a legtisztább fénysugár, akár az angyalok. Csakhogy ezt a vizet, mi a legnagyobb óvatossággal kerülgetjük.Tim nem, hogy nem kerülgette, még a tisztaság felé vezető hidat sem kereste. Ő mindezzel nem törődött, az idővel sem foglalkozott. A pillanat embere volt, ami egyenlő a lelki öngyilkossággal. De még fiatal volt, nem tudta. Hogy rájöjjünk a hibáinkra, időre van szükségünk. Az öregedés felnyitja szemünket, hogy gond nélkül szemünk elé tárja azokat a hibákat, melyeket mi magunkkal, vagy mások ellenünk követtek el. Ám az, amit Tim sorsnak nevez, az a valami, amiben én nem hiszek, egyszer mindig az ellen fordul, aki a legjobban bízik benne. És akkor már csak egy valaki segíthet, és az a valaki, nem magunk vagyunk.Történetünk azért kívánta meg, hogy elmeséljük, hogyan indul ennek a detektívnek a napja, mert így könnyebben megismerhetjük szokásait, mozzanatait. Egy reggelből sok minden kiderül.